Ricsi vagyok, egy
átlagos húsvér lény. Meglepő lehet, de egy macska. Vagyis ezt gondoljátok ti
rólam. Valójában Én magam vagyok A Macska.
Most néztek, mint
hal a szatyorban, hogy hogyan lehetséges ez. Egy macska és az írás… De csitt!
Alábecsültök Engem. Ti szűklátó emberkék, ti teremtés gyöngyszemei, ti, kik azt
hiszitek, magatok vagytok a koronák az evolúcióban. Hah! Mily’ tudatlanok
vagytok!
Felteszem nektek a
kérdést. Gondoltatok-e már valaha arra, mit gondol rólatok A Macska? Igen? És
kaptatok választ? Nem?
Akkor most mesélek
nektek egy történetet, hogy átlássátok az Én szememmel a ti világotok.
Történt egyszer -
nem is olyan régen -, hogy néhányan a fajtátokból kirángattak Engem a
megszokott kis életemből. Elszakítottak a családomtól, az anyámtól,
testvéreimtől. Mind ekkor még fiatal voltam - na, nem mintha most milyen öreg
lennék, csak azóta benőtt a fejem lágya és tisztábban látom a dolgokat -, és az
egész procedúra eléggé megviselt.
Kezdődött azzal,
hogy vadidegenek eljöttek Értem, felvettek, megfogdostak akaratom ellenére.
(Van fogalmatok róla, hogy milyen érzés ez?! Láttatok már kislányt rongybabával
játszani, nem? Na, pont olyan, csak Én igenis élő vagyok! Képzeld magad a
rongybaba helyébe, s az Én helyembe! Na, megvan már? Ugye, milyen „jó”? Szóval kösz szépen…!) Aztán
betettek egy sötét dobozba, és még csak el sem köszönhettem a családomtól,
olyan gyorsan történt minden. Ahhoz fogható érzés, mint mikor a szívét tépik ki
valakinek… Engem is pont úgy téptek ki az otthonomból.
Az autóút maga
volt a pokol! Semmit nem láttam, ugyanakkor a zajhatások értek mindenfelől, nem
is beszélve, hogy a kanyaroknál megbillent a doboz, és minden egyes alkalomnál
azt hittem, akkor fogok kirepülni, és egyből végem… Félelmetes! És nektek
fogalmatok sincs, mekkora trauma ez!
Aztán mire végre
megálltunk és rendeződnek a dolgok - kiengednek a dobozból -, mindenki fogdos,
bámul, és jönnek-mennek a találgatások és a bugyutábbnál bugyutább ötletek,
hogy mi legyen a nevem…
Végül nagy nehezen
az embercsalád tagjai megegyeznek, hogy mától kezdve Ricsiként hívnak. Ennél
gagyibb nevet egy olyan fenséges teremtésnek, mint amilyen Én vagyok, keresve
sem lehetne találni!
Ez volt hát a
pillanat, mikor eldöntöttem: kerül, amibe kerül, de megbosszulom Én ezt, és
megkeserítem elrablóim életét…
Csak hogy tudják,
kivel van dolguk, az első héten minden éjjel kihasználtam az alkalmat, hogy a
fürdőszobába voltam csukva, és nyávogtam, kaparásztam, ahogy csak tudtam. Meg
is lett az eredménye: a család tagjai - anyuka, apuka, gyerek - minden reggel
óriási fekete karikákkal a szemeik alatt jöttek-mentek, s ez roppant
boldogsággal töltött el! Más részről viszont berekedtem, szóval be kellett
látnom, hogy ezt nem csinálhatom egész életemben.
De sebaj! Ott volt
az ajtó, meg a hegyes kis karmocskáim. Jobb helyet nem is találhattam volna a
kiélesítésükre!
Vártam a
reakciókat nap, mint nap. Vártam, hogy majd egyszer megunják, és visszavisznek.
De nem…
A helyzet rosszabb
lett!
Nemhogy nem
utáltak meg, de jobban megszerettek! A kislány bejött hozzám, felvett, majd az
ágyába cipelt, miközben beszélt hozzám.
„Szegény Kiscicám, biztosan hiányzik a családod. De
nem kell félned! Mi itt vagyunk Neked, most már mi vagyunk a családod.”
„Hát ez milyen kedves! Tök jó Nekem…” - Gondoltam
magamban.
Bár szívesen
szabadultam volna öleléséből, azt azért be kellett látnom, hogy az ő ágya
sokkal kényelmesebb és melegebb volt, mint az Enyém, itt hamarabb el is nyomott
az álom.
Teltek-múltak a
napok, hetek, és egyre inkább kezdtem rájönni valamire…
Minden reggel,
délben és este íncsiklandozóan finom cicaételeket kaptam, friss vízből sem volt
sosem hiányom, és alkalmanként egyre gyarapodtak a szebbnél szebb és jobbnál
jobb cicajátékaim. Valamint a kiságyam is kikerült a nappali kandallója elé, s
bár az éjszaka nem volt rá szükségem, napközben jól esett elnyújtózkodnom
rajta. Már csak azért is, mert elég központi helyen volt ahhoz, hogy mindenki
sokszor láthasson.
Azt meg gondolom
azért mondanom sem kell, hogy az alomtálcámat is rendszeresen kiürítették
utánam. Teljes ellátásban részesültem hát, s fokozatosan kezdtem rájönni, mi
ennek az oka…
Saját személyzet,
akik lesik minden kívánságom, kényelmes trón, adott minden, amire csak szükségem
lehet. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy Én vagyok A Király a házban.
És most már
értettem, miért hoztak el! Ezeknek a szerencsétlen, gyámoltalan kis lényeknek
értelmetlen az életük, ha nincs, kit szolgálhatnának, kellett hát nekik egy
Uralkodó, hogy létezésüknek célja legyen.
„Itt vagyok, alattvalóim! Szeressetek, etessetek!”
Felhagytam hát
azzal, hogy megnehezítsem az életüket. Békességben teltek a napjaink, heteink,
hónapjaink, s jó néhány évünk…
Karácsonykor
szokásommá vált felülni a csúcsdísz helyére, s azt már első évben tudattam a
csillogó üvegdísszel, hogy semmi keresnivalója nincs a fa legkiemelkedőbb
részén, hiszen az a hely Engem illet. Miután nem is volt mit feltenni - Rám ne
nézzetek, fogalmam sincs, ki törhette el! - a fa tetejére, minden Szenteste
elfoglaltam aktuális becses helyemet, és elégedetten néztem, ahogy az embereim
boldogan koccintanak - valószínűleg - az Én egészségemre.
Teltek hát az
évek, amik alatt igencsak sok furcsaságot és meghökkentő dolgot láttam! Ilyen
volt például az a sokkhatás is, mint mikor először láttam embert vedleni. Ők
ezt valahogy úgy hívják, hogy „öltözködés”,
de Szentséges Básztet! Hogy lehet, hogy valami ilyen gyorsan dobálja le a bőrét
és vegyen fel helyette másikat?! És nem ezzel van a fő probléma! Hanem hogy a
levedlett bőrüket gépbe teszik, ami összerázza azokat, aztán szárítónak
nevezett fémszálakra terítik, később pedig újra felveszik! Undorító! És
egészségtelen! Hogy tehetnek ilyet?! Én sem veszem vissza a levedlett bundámat
vagy nyelem le a felöklendezett szőrcsomóimat! Bár érthető… Természetesen ebből
is látszik, ki a felsőbb rendű lény a házban… Hát persze, hogy Én!
Az idő
előrehaladtával megváltoztunk, mindannyian. A Kiscicából szép nagy Macska
lettem, a kisgazdám pedig kislányból felnőtt nővé érett. Így következhetett be
hát a tragédia, amit ti csak úgy hívtok, hogy „SZERELEM”, és azt hiszitek, milyen nagyon jó dolog…
Rendben, az
emberek nem lehetnek olyan tökéletesek, mint a Macskák, de hogy még vakok is! Jött
az a srác, berobbant, mint derült égből villámcsapás, és egyből ejtve lettem!
Attól a perctől kezdve mindig csak „Ő”,
„Ő” és „Ő”! És nem elég, hogy kisgazdám már nem foglalkozott velem annyit,
mint azelőtt, már nem aludhattam az ágyában és a kajaidőmet is Nekem kellett az
eszébe juttatnom - akkor is csak hosszas könyörgés után robbanthattam ki a
számítógépe elől, mikor radikálisabb lépésekhez folyamodtam és ráfeküdtem a
billentyűzetre -, de a srác ráadásul még macskaallergiás is volt! És mit jelent
ez? A Macskának fel is út, le is út!
Nem el, de ki
lettem paterolva, az udvarra, ősszel, a hidegbe, esőbe! Felségárulás!
Trónfosztás!
Kaptam egy dobozt,
amitől azt hitték, jobb lesz Nekem… Dehogy lett jobb! A szél ugyanúgy befújt, s
hiába voltam a terasz tetős része alatt, az eső gyakran bevágott, eláztatta a
kis takaróm, s a hideg a csontjaimig hatolt…
Enni kaptam ugyan,
sosem éheztem. De többé már hozzám sem nyúltak! A bundámat nem fésülgették,
hamarosan loncsos kupacokba állt össze, és így már az sem melegített. Kemény is
lett, sehogy sem volt jó feküdni rajta.
Felugrottam
decemberben az ablakpárkányra. Sűrűn hullott a hó, jégcsapok lógtak az
ereszről, leheletem apró párafelhőként hagyta el a nózimat, s sűrűn
prüszköltem, mialatt figyeltem, ahogy azok négyen odabent a meleg kandalló
mellett díszítik a karácsonyfát… Az új ember, aki tönkretette fényűző életem,
új csúcsdísszel lepte meg kisgazdámat. Nyakába kapta a lányt, aki így elérte a
fa tetejét, és az Én helyemre tette fel díszt. Boldogságukat csókkal
pecsételték meg. Ehh, milyen undorító és fertőzésveszélyes szokás!
Mérgemben vissza
is mentem a dobozkámba dideregni. Elaludtam.
Pár nappal később
arra ébredtem egy álmomból, hogy a házban két ember gorombán és hangosan beszél
egymással. Nem értettem szavaikat, de a hangsúly mindent elárult. Aztán gyors,
nehéz léptek közeledtek a bejárati ajtó felé belülről. Az ajtódíszen lévő
csengő vészesen csilingelve koccant az üvegnek, ahogy az ajtó hirtelen kinyílt.
Bakancsok súlyos lépései koppantak a terasz pallóin, távolodtak a háztól, majd
az utcakapu nyikorogva kitárult, és ugyanolyan hangosan csapódott is be.
Felberregett a megszokott hangján az autómotor, és a fiú elindult, az ég tudja,
hova. Többé nem láttam.
Kisgazdám zokogva
nézte az ajtófélfának támaszkodva, ahogy a fiú elhajt. Még számomra is
szívszorító látvány volt ábrázata.
„Na, jól van, na!” - Gondoltam, miközben
odadörgölőztem a lábához.
Ő abbahagyta a
sírást, letörölte könnyeit, és lenézett Rám. Pislogtunk egymásra, aztán ő
leguggolt, és megsimogatta a fejem.
„Hogy lehettem ennyire idióta…?” - Kezdte. - „Ne haragudj, Ricsi! Bár jóvá tehetném…
Gyere, biztos fázol. Jajj, szegényem!”
Felvett a
karjaiba, és bevitt a meleg házba. Éveknek tűnő idő óta nem voltam itt, de most
nagyon boldog lettem. Kisgazdám bevitt a fürdőszobába, megfürdetett meleg
vízben, utána óvatosan kifésülgette a szőrömből a gubancokat, és újra
ugyanolyan gyönyörű lettem, mint voltam.
Miután
megszárított, a kandalló elé vitt. Leült velem szemben, összekuporodott,
karjaival átfogta felhúzott térdeit. Szomorú volt, s a távolba meredve bámult a
karácsonyfán lévő csúcsdíszre.
„Nincs már nekünk erre szükségünk!” - Gondoltam, és
néhány ugrással már fent is voltam a fa tetején, a dísz pedig zuhant a padló
felé, aztán panaszosan csilingelve tört darabjaira.
Egy ugrással lent
voltam ismét, odakuporodtam kis gazdám ölébe, és olyat tettem, amit utoljára az
anyukámnak csináltam: doromboltam.
„Ne aggódj, Csajszi! Amíg én itt vagyok, rossz ember
nem teszi be ide többé a lábát! Senki nem fog megbántani Téged! Kerül, amibe
kerül!”
Nózimat gyengéden
az orrához érintettem, Ő elmosolyodva megcirógatott, majd visszabújtam az
ölébe, és elaludtam.
Attól a naptól
kezdve minden megváltozott kettőnk között. Hogy miért? Összekapcsolt minket a
sorsunk, valójában ugyanazt az utat jártuk be mindketten. Én is voltam már
magas ponton, majd mélyen is, akárcsak Ő. Tudtuk már, milyen a másik helyében
lenni: szeretve lenni más által, s így a fellegekben járni, majd elfeledettnek
és magányosnak lenni, mert lecseréltek minket egy szebbre, egy újabbra…
De Mi itt
maradtunk Egymásnak. Örökké, Boldogságban, Szeretetben.
