Esélye sem volt... Semmi. Nekem pedig más választásom nem volt. Semmi.
Mint ahogy korábban Jake is mondta: "Ha te nem ölsz, téged ölnek meg." Ez az alapja a táplálékláncnak is. És én lettem a ragadozó.
Ledermedve térdeltem a holttest mellett, amiben az előbb még lélek lakozott. Egy sötét, gonosz lélek, maga mögött tele emlékekkel. Soha senki nem fogja tudni a történetét, hogy miért lett ilyen. Talán ha valami máshogy történik az életében, nem erre a sorsa jut. Talán ha az én életemben is máshogy történtek volna a dolgok, nem ide jutunk... De a múltat és a tényeket megváltoztatni nem lehet.
Önvédelemből, de öltem. És akárhogy nézzük, ez rémes dolog...
Magamtól sosem lettem volna képes erre. A félelem és a düh késztetett rá, abból fakadt az erőm. És ez az első lépcsőfok a sötét mágussá válás rögös útján.
Már átéreztem, miről beszélt az előbb Jake a furgonban. És az összeomlás kerülgetett. De nem keríthetett hatalmába!
Ismét villámlott, a fény pedig megvilágította a testet. A férfi mellkasán tenyérnyi égett seb tátongott, szélein a ruha még éppen, hogy parázslott, de a még mindig zuhogó eső eloltotta. Égett hús bűze rázott meg, undorodva néztem a testre. Fel kellett volna állnom és elszakadnom a látványtól. De már késő volt. Örökre az emlékezetembe véste magát.
Észre sem vettem, amint Jake elbotladozott mellém. Csak az rázott vissza a jelenbe, hogy kezét a vállamra tette.
- Jól cselekedtél. Ennek így kellett lennie még akkor is, ha nem érzed helyesnek.
- Ez nemhogy nem helyes, hanem... - könnyek szöktek a szemembe és elcsuklott a hangom.
- ... egyenesen borzalmas. - fejezte be helyettem. - Tudom.
Gőzöm sem volt, mit mondhatnék még. Az egész helyzet és minden annyira rémes volt, hogy szavakkal ezt ki sem lehetett fejezni. Az én lelkiismeretem ezt képtelen elviselni, még akkor is, ha valóban jól tettem... Ironikus, hogy talán egy órával ezelőtt pont azzal próbáltam megnyugtatni Jaket, hogy az életünk védelme érdekében jól tette, hogy megölte azt a nőt. Fogalmam sem volt róla, mekkora lelki teher ez, de most már van, és értem. És ez szar...
Jake leguggolt mellém, és átkarolta a vállam.
- Állj fel, kérlek. Attól, hogy a zuhogó esőben sírsz a sárban, a hulla mellett, ez nem lesz jobb. Majd együtt átvészeljük...
- Együtt. - ismételtem meg gépiesen, miközben felsegített.
- Együtt. - bólintott, és magához ölelt.
Az ő ruhái is teljesen eláztak, de a szövetek nemcsak víztől, sártól, különféle fák apró részeitől, de vértől is mocskosak voltak.
- Jól vagy? - kérdeztem.
- Csak pár karcolás, semmi komoly. Ha baj lenne, te is éreznéd. Csak beütöttem a fejem, mikor fának csapódtam. De már jól vagyok. Nem kell aggódnod miattam. És emiatt sem. - nézett le a férfire. - Elintézem, hogy autó balesetnek tűnjön.
- Egy ütközés nem hagy égési sérülést...
- Ezért fogom felgyújtani. A döggel együtt.
- Szóval a furgonnak annyi. - sóhajtottam.
- Ha elvisszük, később még bajba kerülhetünk miatta. De nézd a jó oldalát! Kezd elállni az eső. - kitárta kezét, én pedig felnéztem az égre. Valóban kezdett elállni.
- Mit fogsz csinálni vele? - kérdeztem lesajnálóan.
- Bedobom a kocsiba, aztán az erőmmel nekiütköztetem egy fának, és kigyújtom. Nem marad nyom, nincs szemtanú. Eltűnünk.
- Hogyan?
- Nézd, Alex... Igyekszem, de hirtelen nekem sincs semmi kész tervem azon kívül, hogy hogyan tüntetjük el a testet. De kell a kocsim! Ott hagytuk az erdőben, a cuccunkkal együtt. A kulcs legalább nálad van?
Hirtelen a zsebeimhez kaptam, de az összes lapos volt. A szívem ettől megugrott a torkomba. Ha nincs kulcs, akkor sem fogjuk beindítani a kocsit, ha meglesz. Ha meglesz...
- Alex?
- Nincs! - kezembe temettem az arcom és fel-alá járkáltam Jake előtt. Ez egyre inkább egy rémálomhoz kezdett hasonlítani, amiből jó lett volna mihamarabb felébredni. Csakhogy sajnos nem az volt. De legalább együtt voltunk. És amíg tartjuk egymásban a lelket, van esélyünk.
- Remek... - sóhajtott Jake. - Nem baj, megoldjuk. - megfogta a karom és megállásra késztetett. - Legfeljebb betöröm az ablakot, bemászok, és elkötöm. Hazajutunk, csak a kocsi legyen meg.
- Nem akarlak elszomorítani, de az a helyzet, hogy azt sem tudjuk, hol vagyunk!
- Szívi... - válaszolta nyugodt hangon, mire én leginkább a helyzettől ingerülten válaszoltam.
- Hm?
- Tisztában vagyok vele! - felelte nyugtalanul, és karjánál fogva húzni kezdte a holttestet a kocsi felé. - Menj előre, és nézd meg, tiszta-e a levegő.
- Jól van. - sóhajtottam. - Sajnálom... ezt az egész helyzetet. - feleltem, de korántsem tudtam igazán kifejezni, hogy mennyire...
- Az én hibám. Hülye ötlet volt minden szó nélkül elindulni, valóban. De visszacsinálni nem tudjuk, úgyhogy gyerünk! - jelentette ki határozottan, és elindult az autóút felé.
Igazságtalan volt, hogy megint magát hibáztatja, pedig egyedül én tehetek az egészről. Meg sem kellett volna ismernem Dominiket, az lett volna a legjobb. De mint ahogy ma már annyiszor elhangzott, a múltat megváltoztatni nem tudjuk. Viszont volt még jövőnk, amit a jelenben tudtunk jobbá tenni.
Az eső elállt, a tájon teljes csend ült. Ahogy egy régi barátnőmnek volt szokása mondani felelések előtt: "Néma csend és hullaszag". Csakhogy ez a jelen helyzetben vér komoly volt. Ráadásul csonttörő hideg is társult mellé.
Megnehezítette a dolgunkat jó néhány lejtő, és Jake fájdalmai. Mert bár valóban nem esett komolyabb sérülése, a teste tele volt apró sebekkel, horzsolásokkal, zúzódásokkal, és ezeket én is éreztem. Többször is felajánlottam neki, hogy segítem cipelni a talán másfél mázsát is nyomó testet, de mindig elutasította. Lassan, de biztosan közeledtünk a furgon felé, ott viszont várt minket a négylábú veszedelem.
Előre mentem pár métert, hogy megnézzem, van-e valaki a közelben. De egyedül voltunk. Még csak távoli autókat sem lehetett hallani. Ez a jelen pillanatban jó volt, de így később sem volt valószínű, hogy jár erre valaki, és útbaigazítást kérhetnénk. Nem mintha bárki is megállna... Magyarországon legalábbis nagyon ritka.
- Tiszta! - szóltam hátra, mire Jake elővonszolta a testet.
A kocsi csomagtartója még nyitva volt. A fiú ledobta elé súlyos terhét.
- Nincs már túl sok erőm... De talán még elég lesz. - sóhajtotta.
- Nem kell egyedül csinálnod, Jake.
- Ha hagyom, hogy segíts azzal neked rosszabb lesz.
- Hahó! Attól, hogy nem segíthetek, még itt vagyok és végignézem, ráadásul én öltem meg. Ez már önmagában elég nagy baj. Semmivel nem érzem majd magam másként, mintha csak pusztán megöltem volna. Te viszont lehet...
- Fogalmad sincs, mikor mit érzek... - vágott közbe.
- Nincs. - bólintottam egyetértően. - Mert nem is akarod, hogy legyen. Megértem. De ez akkor is nagy teher... Ketten könnyebb lenne. Az előbb azt mondtad, hogy együtt vészeljük át. Ehhez mindketten kellünk.
Jake megadóan sóhajtott.
- Jól van, tegyük be. - ő a fickó jobb lábát és karját fogta meg, én a balt. - Három... kettő... egy! - számolt vissza, és egyszerre felkaptuk, fejjel előre dobtuk be a furgon csomagterébe.
Jake az erejével bevágta a furgon ajtaját, aztán arrébb lépett.
- Gyere! - mondta.
A furgon útfelőli oldalához álltunk. A kutya bent ugatott az utastérben.
- Várj itt! - intett, s az ajtóhoz lépett.
Nagy levegőt vett, majd egy hirtelen mozdulattal kirántotta az ajtót, és ahogy a kutya nekiugrott, egy újabb gyors mozdulattal kitörte a dög nyakát. A jelenettől megborzongtam, de legalább ezzel sincs már gondunk.
Jake eldobta a kutya testét, majd beült a furgonba. Az ajtóhoz léptem, és benéztem. A srác úgy kutatott át minden zeg-zugot a kocsiban, mint egy nyomozó kutya, ami szimatot kapott. Azonban a szimat csalt, Jake pedig egyre kétségbeesetten keresgélt.
- A francba! - kiáltotta és rácsapott a kormányra. - Nincs itt! Sehol!
- Lehet, kivette a zsebemből és most az övében van a kulcs... - elmélkedtem.
- Remélem, neked lesz igazad. - sóhajtotta.
Kiugrott hát a furgonból, mérgesen becsapta az ajtaját, és ismét kinyitotta a csomagtér ajtaját.
- Majd én! - ajánlottam fel, mivel biztos voltam benne, hogy van olyan ideges, hogy kapkodásában nem nézi át alaposan az összes zsebet a férfin.
Egyetértése jeléül csak biccentett, én pedig bemásztam. Az alatt a pár perc alatt, amíg rácsuktuk az ajtót, a szaga már betöltötte az egész teret. Az orromra húztam a felsőm, de a rémes bűztől így is többször megöklendeztem.
Valószínűnek találtam, hogy a nadrágzsebébe tette, ezért ott kerestem először. Azonban nem találtam semmit. Kutatásomat feljebb folytattam, közben azért imádkoztam, hogy ne legyen akkora balszerencsénk, hogy egy belső zsebbe tette, amit én szerencsésen szétsütöttem...
Továbbra is semmi.
- Na? - kérdezte Jake.
- Mindjárt, még van egy zseb. - válaszoltam, és abban a pillanatban, hogy megtapintottam a zsebet, megéreztem az ovális, kemény anyagot, hosszúkás fémmel a végén. - Megvan! - örvendeztem.
- Nagyszerű! - mondta Jake.
Kioldottam a zseb gombját, és benyúltam a kulcsért. Ebben a pillanatban viszont történt még valami más is.
Hagosan sikítottam Jake nevét, mikor a férfi hirtelen rámart a karomra, és a semmiből előrántott egy vadásztőrt. Legutóbb ezt még a mi oldalunkon láttam...
Minden olyan hirtelen történt, hogy a meglepettség teljesen megdermesztett, magatehetetlenné váltam. Jake beugrott a kocsiba, de már késő volt.
Az éles, hideg fém mély, égető sebet hagyott maga utána a torkomon. A kicsorduló vérem melegsége átjárta a bőröm, ahogy lecsorgott a nyakamról egészen a mellkasomig.
A hátamra estem, és csak a szemem sarkából láttam, ahogy Jake hirtelen kitekeri a sötét mágus kezéből a tőrt, és egy határozott mozdulattal elvágta a torkát, ügyesebben, mint ő az enyémet, hiszen az azonnal holtan rogyott össze - remélhetően végleg.
A fiú most fölém hajolt. Arcán láttam azt a szenvedést, amit én is átéltem. Hangja meg-megcsuklott.
- El ne... ájulj... itt... nekem! - fuldokolta. - Minden... rendben... lesz! - mondta, s kezét a sebemre szorította.
Hittem neki, bíztam benne, tudtam, hogy képes lesz rá, hogy meggyógyítson. Csak azért aggódtam, hogy vajon elég ereje marad-e, és nem esik-e össze a végére.
De nem. Jake Harrison kétségkívül a legerősebb fiú, akit valaha megismertem.
Halkan hallottam csak a dallamos ír szavakat, melyekkel gyógyító erejét előhívta. Azúrkék szemei fehéren izzottak, tenyeréből melegség áramlott át a sebembe, és az egész testemre. Egyre nehezebben vettük mindketten a levegőt. A mágia lassan hatott, főleg hogy valószínűleg mindketten az ájulás szélén táncoltunk.
De sikerült neki.
Néhány pillanattal később éreztem, ahogy a szúró fájdalom bizsergéssé válik, a vér szivárgása pedig csökken, majd ahogy a bőröm összeforrt, el is állt. Újra úgy lélegezhettem fel, mint azelőtt.
- Köszönöm. - lihegtem.
- Semmiség. - zihálta ő is, és nagyot nyelt. - De gyere! Egy percig nem tudok tovább maradni egy légtérben vele!
Ezzel én is egyetértettem. Még mindig képtelen voltam igazán felfogni a hirtelen eseményeket. Hogyan történhetett ez? Hiszen halott volt! Egészen biztosan halott!
Jake kocsijának kulcsával a kezemben ugrottam ki a furgonból. A fiú azonnal becsapta az ajtót, mihelyst két lépéssel odébb álltam.
- Ez... Hogyan?! - kérdeztem idegesen.
- Nem tudom, de nem is érdekel! Most már biztosan halott. Teljesen biztosan. A francba, csak nekünk van ilyen képtelen szerencsénk! - dörzsölte meg a homlokát, és nagy levegőt vett, igyekezett megnyugodni. - Állj arrébb, kérlek! Leküldöm ezt a roncsot a lejtőn, aztán felgyújtom és tűnjünk innen!
- Mit segítsek?
Jake váratlanul a pólójának esett a tőrrel, és a végéből levágott egy darabot.
- Töröld le a vért! - kezembe nyomta a szakadtas, piszkos, de a többi részhez még így is tisztának mondható anyagot. - Mást nem kell. Hülye voltam hogy olyan könnyelműen veszélybe sodortalak. Megint...
- Te is tudod, hogy nem tehetsz róla. - kezemet a karjára tettem, de még a bőrdzsekijén keresztül is éreztem, hogy meg vannak feszülve az izmai.
- Persze... - felelte, hangjában szarkazmus csengett.
Aztán minden figyelmeztetés vagy szó nélkül előrelendítette karjait, és a furgon megindult a fák között, le a lejtőn. Egyik törzstől a másiknak csapódott, hangos, fémes robaja visszhangzott.
Meglepetten néztem a mellettem álló fiúra, akinek megfeszültek az izmok az arcán is, szeme újra fehér fénnyel ragyogott. Tekintetének haragtól lángoló pillantása minden különösebb mozdulat nélkül felgyújtotta a kocsit. Robbanás zaja rázta meg a csendes erdőt, míg Jake halkan elmormogott egy igét az orra alatt, amivel megakadályozta, hogy a tűz átterjedjen a környező fákra.
- És most? - kérdeztem.
- Stoppolunk. - vont vállat.
- Errefelé meg szoktak állni?
- Én sosem állok meg. - vont újra vállat. - Remélem a karmám nem most akarja ezt megfizetni... Gyere! Induljunk valamerre. - mondta, és megszorította a kezem.
Érintése váratlanul ért, de furcsán jóleső érzést keltett bennem. És ezt nem tudtam hova tenni. A szívem nagyot dobbant. Biztosan érezte ő is, hiszen éltető szervünk ugyanazt a ritmust ütötte... A fenébe is! Akkor azóta, hogy azon az estén összekapcsolódtunk, ő mindig is érezte, ha megdobbant a szívem, valahányszor hozzám ért...
Szégyenemben elpirultam, de reméltem, hogy ő nem veszi észre. Korholtam is magamat az egészért magamban. Mit jelentett mindez? A libabőr az érintésétől, a szívdobbanás, az elpirulás... Annyira nem volt rám jellemző! És mégis... Ő kihozta belőlem, de nem tudtam, hogyan.
Jobban mondva csak nem akartam tudni... Szerettem volna minden áron letagadni, hogy napról napra változik valami. Hogy csak bennem, vagy kettőnk közt, az egy más kérdés volt. De akármennyire is ellenkezett a tudatom, a szívem egyre jobban vonzódott hozzá...
Elindultunk hát a sötét, ködös, végtelen semmibe, amiről azt sem tudtuk, hová vezet. Egyetlen reményünk az volt, hogy valaki majd erre téved és felvesz minket, de tekintve, hogy több órája voltunk már itt és még egyetlen egy autót sem láttunk elmenni, erre valótlanul kicsi volt az esély...
Telefon nem volt nálunk, és támpontunk sem volt, hogy hol vagyunk, illetve merre tartunk. Csak haladtunk tovább előre, egyenesen. Mindketten fáradtan, s megtörten.
A hideg téli levegő könnyebben átszivárgott a vértől nedves fölsőmön. Pontosabban Tina fölsőjén... Sokkal tartozom már neki. És Jake-nek is. De sajna nem hiszem, hogy valaha is fogom tudni viszonozni... Mióta itt vagyok, csak a bajt csinálom.
A hidegtől, fáradtságtól és bánattól megremegtem. Jake azonnal rám kapta tekintetét.
- Fázol? - kérdezte.
- Nem, csak elgondolkodtam. - ráztam meg a fejem, de úgy tűnt, nem győztem meg.
Szótlanul levette a kabátját, és az enyémre terítette.
- Vedd vissza, megfázol! - nyújtottam vissza neki, de nem fogadta el.
- Ne félts! Van még bennem annyi erő, hogy melegen tudjam tartani magam.
- Egy szál szakadt, szintén átázott pólóban a mínuszokban... Jake, ne csináld! Nagyon beteg leszel.
- Nem, nézd! - mondta, és hirtelen átölelt.
Az első pillanatban nem értettem, hogy ez most megint mire volt jó, de ahogy megéreztem, hogy a bőréből úgy árad a meleg, mint egy hősugárzóból, elállt a lélegzetem.
- Nem tudok fázni, amíg van egy szemhunyásnyi kis erőm is, érted már? - nézett rám. - Neked is meg fogom ezt tanítani, majd ha hazaértünk.
- Rendben. - mondtam, és kibontakoztam a karjaiból, még mielőtt újabb megnövekedett pulzus reakciót válthatna ki belőlem a közelsége. Francba az egész szerelemmel, meg az összes tünetével! Oké, a betegségeknek vannak tünetei, de nekem ez felér egy influenzával... Csakhogy Jake Harrisonba szerelembe esni nemhogy influenza, hanem sokkal inkább halálos vírus. A lelkem bele fog halni, mert valahol mélyen érzem, hogy kettőnk közt ez nem működne. - Jake...
- Hm? - fordult felém.
- Köszönöm. Mindent!
- Szívesen. - mosolygott halványan.
Néma csendben folytattuk utunkat. Néhányszor baglyok suhantak át a fejünk felett egyik fáról a másikra.
A csillagokat még mindig sötét felhők takarták, szóval nem tudtuk, milyen irányba tartunk. Csak mentünk. Ki tudja mióta.
Aztán hirtelen remény látszott felcsillanni az alagút végén. A hátunk mögött a távolban egy autó moraja közeledett.
Lejjebb húzódtunk, de amennyire utolsó csepp erőink engedték, kalimpálni és ugrálni kezdtünk, hogy észrevegyen. Ez volt valószínűleg az egyetlen esélyünk...
Az autó egyre közeledett. Egészen biztosan észrevett minket, mert behúzódott az út közepére, hogy kikerüljön minket... és tovább hajtott.
- Ne! Ne! Kérlek! - imádkoztam.
- Hagyd... - fújtatta Jake mérgesen.
Aztán váratlanul az autó lefékezett, és megállt. Mindkettőnknek felcsillant a szeme, és bár ezernyi veszély leselkedhetett ránk - mivel nem tudtuk, kivel lesz dolgunk -, de ez most nem érdekelt minket. Úgy tűnt, ez az egyetlen esélyünk, és meg kellett ragadni.
A többi a sors dolga...
