2019. augusztus 18. (vasárnap)
New York
Fahéj és benzingőz illatú, meleg vasárnapi szellő libbentette meg a könnyed anyagú függönyöket.
Ray nagyot nyújtózott, ahogy a szomszédos emeletes ház ablakain megcsillanó nap fénye simogatóan csalogatta édes álmaiból a valóságba. Megszokásból az ágy másik felére nyújtotta erős karját, de meglepetten vette észre, hogy a takaró, a lepedő, a párna már rég kihűlt. Cserébe viszont finom illatok hívogatták a konyha felől. Békésen elmosolyodott, aztán erőt vett magán és búcsút intett a kényelmes ágynak.
Magára kapott egy könnyed otthoni öltözéket és hangtalanul kotorászni kezdett éjjeliszekrényében, azon belül is a legalsó fiók egy nagyon eldugott sarkában. Vállalkozása nem bizonyult embert próbáló feladatnak: hamar megtalálta a borítékot, melyben két keménypapíros brosúra és egy-egy színházjegy lapult szép rendben. Még utoljára szemügyre vette őket, hogy minden stimmel-e, aztán háta mögé rejtette és elindult az illatok forráshelyére: a konyhába. Ahogy közeledett, gyomra egyre hevesebb korgással igyekezett tudtára adni, hogy valójában mennyire éhes.
– Tán csak nem kidobott az ágy? – mosolygott Emily, miközben a serpenyőben sercegő omlettre koncentrált. – Boldog évfordulót! – mondta vidáman, s örömteli hangulata ragyogó fények képében öltött testet szemeiben.
– Neked is, szerelmem! – A férfit meglepte, hogy kedvese teljes harci díszben állt már így kora reggel – vagyis... fél tizenegykor –, ugyanakkor széles mosoly húzódott ajkaira és szívét bensőséges öröm járta át a jeles nap alkalmából.
Váltottak egy gyors, ám gyengéd és szeretetteljes reggeli első csókot. A nő illata olyan volt, akár egy csokor friss tavaszi virágé: üdesége betöltötte a kicsiny, de otthonos konyhát és frissességet hozott a nyomottan túlzsúfolt városi mindennapokba.
A férfi töltött magának egy bögre kávét. Jó ideje készen lehetett már, újra kellett melegítenie a mikróban, de nem bánta, mert így a zajban észrevétlenül el tudta rejteni a borítékot az asztalterítő alá. A rádióban Whitney Houston Higher Love című száma szólt, Kygo feldolgozásában, amire Emily ritmusra lépett jobbra-balra, belevíve némi vállmozgást is. Lófarokba fogott aranyló, göndör haja ütemre libbent utána, akárcsak vállvillantós fodros blúzának lenge anyaga. Tüneményes látvány volt, csak úgy sugárzott belőle a boldogság!
Miután Ray lehörpintette az utolsó korty kávéját is, szinte egyből érezte, hogy gondolatai pezsgő élénkülésbe kezdenek. Megterített, mialatt kedvese végzett a reggeli elkészítésével és a férfi tányérjára csúsztatta a sajtos-sonkás omlettet, aztán magának is tálalt egy másikat. Abban a pillanatban a kenyérpirító csilingelő hangon jelezte a kenyerek kipattanását.
A legtöbb reggelük hasonlóan indult, a mai azonban különleges volt. Meghitt és megismételhetetlen, s átjárta valamilyen megmagyarázhatatlan varázs, mely két ember kölcsönös kötődéséből, szeretetéből fakad.
– Jó étvágyat! – mondták egyszerre és neki is láttak a még ínycsiklandóan gőzölgő ételnek.
Az ízek – még eme egyszerű reggeli esetében is – harmonikus táncot jártak a szájukban. Ray roppanós, friss és lédús paradicsommal koronázta meg az omlettet, ami pont olyan lágy volt, ahogyan az a nagy könyvben elő van írva.
Meleg, hálás pillantása a kicsiny asztal másik végénél ülő Emilyre siklott. A nő vidám tekintetével épp a fényes, színekben gazdag utcában gyönyörködött a konyha ablakán át. Mosolyogva elmélázott az embereken, akik könnyedén korzóztak a napfényben. A legtöbb család vasárnaponként programokat szervezett, s ilyenkor látványosan megindultak a járókelők a főbb kikapcsolódási pontok felé, úgy mint az utca végén lévő bowling- és szabadidő klubba, vagy a magas házak által közrezárt zöld, modern játszótérre.
Család – ízlelgette magában a szót, s gondolataiból csak akkor tért vissza a jelenbe, mikor puha kézfején megérezte párja bőrkeményedéses, de gyengéd érintését. Pilláit Rayre emelte, s tündöklő tengerkék tekintete egybefonódott a férfi mély erdő-zöldjével.
– Mi ez a kitörő jókedv? – kérdezte a kedvesen mély orgánum.
– Nem tudom, egyszerűen csak jól érzem magam – vont vállat Emily szórakozottan, de Ray átlátott rajta. Mintha a nő készült volna valamire, azonban ráhagyta, hiszen magának is megvoltak a saját kis titkai, melyekre nem akart még fényt deríteni...
Mindketten érezték, hogy a mai nap nem csak róluk, de a meglepetésekről is szól.
– Ha te mondod… – Békésen, ámbár hitetlenül elmosolyodott, aztán témát váltott. – Mit csináljunk ma?
– Nos, kezdetnek rendbe kell vágni a konyhát. Lola hamarosan áthozza Buckot.
Lola, a cserfes kis tini szomszéd. Másnap hajnalban last minute nyaralásra indultak a családjával Egyiptomba, így egy hétig nem volt otthon senki, aki vigyázott volna a huskyjukra, Buckra. Emily rendes szomszéd lévén bevállalta, viszont egyiküknek sem voltak még tapasztalatai egy ekkora állattal a lakásban.
– El is felejtettem… – mormogta Ray alig hallhatóan, és átfutott az agyán, hogy talán ez áthúzza a ma esti terveit. – Jól meggondoltuk mi ezt?
– Nos, akár igen, akár nem, már megígértem, nem mondhatjuk vissza – válaszolt szórakozottan Emily, aki egyébként tagadhatatlanul örült a helyzetnek. – Csak egy hét. Simán megoldjuk – kacsintott.
– Ebben biztos vagyok. Csak most azon tanakodom, hogy a bébiszitterek ma estére hívjanak másik felvigyázót, vagy egyedül is itthon hagyhatjuk? – A férfi túlzott, színpadiasan elgondolkodó gesztusokat vett fel, melyekkel megmosolyogtatta Emilyt és felkeltette a kíváncsiságát.
– Tudtam! Tudtam, hogy tervezel valamit! – nevetett csilingelő hangján a fiatal nő.
– Mit gondolsz, ez belefér, vagy mondjuk le? – Ray lassú, de határozott mozdulatokkal leleplezte a borítékot és gyengéden Emily kezébe adta, aztán csak mosolyogva várta a hatást.
A fiatal nő izgalomtól és kíváncsiságtól remegő ujjakkal óvatosan előhúzta a brosúrákat, s meglepetésében szája elé kapta kezét.
– Moulin Rouge! – suttogta remegő hangon.
– Igazság, szépség, szabadság, szerelem… – tette hozzá Ray az alcímet halk átéléssel és egy kacsintással. Tudta, hogy a darab sokat jelent kedvesének, mert a film egyike volt az elsőknek, amit együtt néztek meg, mégis oly izgatottan várta a reakciót, mint mikor egy kisgyerek először lát pillangót előbújni a bábjából. – Na, mit szólsz? – érkezett végül a kérdés.
– Ez csodálatos! – ujjongott Emily. – Ma este?
– Igen, de úgy készülj, hogy vacsorázni is megyünk. – Ray kedvesen megsimogatta szíve hölgyének bársonypuha arcát, Emily pedig nem válaszolt ugyan, de szemeiben hála ragyogott és mély érzelmek, ezek pedig beszéltek helyette eleget. Őszintén.
Nem is igazán tudták már idejét, mikor mozdultak ki utoljára kettesben valamerre. Az utóbbi időben Ray bevállalt annyi túlórát és plusz csoportokat, amennyit csak tudott, Emily pedig gyakran késő estig a lakberendezési stúdióban dolgozott, vagy napközben sok időt töltött kint terepen a megrendelőknél, így a sok papírmunka későbbre maradt az irodájában. Viszont mindketten boldogok voltak, mert úgy érezték, végre jól alakulnak a dolgaik és egyre közelebb kerülnek céljaik megvalósításához.
A reggeli befejeztével Emily felállt, hogy összeszedje a mosatlant.
Ray épp betolta a saját székét és felállt, hogy segítsen, mikor csengettek.
– Kinyitom – ajánlkozott, Emily pedig beleegyezően bólintott.
A férfi nem lepődött meg, hogy az ajtó túloldalán Lola néz vissza rá, azon viszont annál inkább, hogy a kislány jókora pakkal volt felmálházva. A hat kilós kiszerelésű száraz kutyatáp majd' elborította, s ennek tetején még igyekezett megtartani az állával három kisebb konzerv kutyaeledelt, miközben Buck már körbetekerte gazdájának lábait a pórázzal.
– Biztos, hogy nem egy évre hagyjátok el az országot? – Ray felvonta szemöldökét, és átvette Lolától a nehéz dolgokat, majd beinvitálta a lakásukba.
– Fhuhh! – szusszant fel a lány. – Egészen biztos. Az kéne még! Nem lenne az a kutyakaja mennyiség, amit át tudnék hordani... – forgatta szemeit, miközben megtörölte homlokát. – Emily?
– Valószínűleg mindjárt itt lesz.
– Jó, addig kifújom magam, hogy aztán el tudjam hadarni az instrukciókat. Nem baj, ha elengedem? – kérdezte Buckra mutatva, aki eközben már megint körbetekerte Lola lábát.
– Nem, dehogy!
Buckról lekerült a póráz, s ő azon nyomban felfedező útra indult a nappaliban, mindent többször is körbeszimatolva.
– Nyugi, szobatiszta. Ahh, Emily! – kiáltott fel boldogan az afroamerikai kis csaj, ahogy meglátta az aranyfürtös fiatal hölgyet.
– Szia, Lola! Úr Isten, Buck már megint nagyot nőtt! – kacagott, Lola viszont erre csak vállat vont.
– Állandóan zabálna… – tette hozzá csak úgy mellékesen, szemforgatva. – Na jó, most, hogy itt vagytok mind a ketten, beavatlak titeket a dolgokba. Szóval, ahogy azt már mondtam Raynek, Buck szobatiszta, a dolgait sétáláskor szokta elintézni, ezért fontos, hogy mindig legyen rajta a hámja, ha elviszitek, mert enélkül nem megy neki... Ne kérdezzétek, én sem értem. – Legyintett, aztán ledobta hátáról a nehéz hátizsákot, és kinyitotta. Serényen kotorászni kezdett benne. – Írtam egy listát. Rajta van, hogy mikor mennyi kaját szokott kapni. Ne hagyjátok légyszi', hogy ennél többet kunyeráljon! Tudom, nagyon szépen tud nézni azokkal a kiskutya szemekkel, de tényleg nem szabad neki. Fontos, hogy mindig legyen elől valamilyen játéka. Ez csipog – elővett egy labdát –, ezek meg nem. A labdával a parkban szoktunk játszani, a csont alakút szerintem tegyétek ki valahova, ahol mindig eléri, mikor itthon van, és akkor jó eséllyel nem a bútorokat fogja rágni. Van még itt néhány kutyakonzerv. Meg jutalomfalat. Van néhány vezényszó, amit ismer, legfeljebb kétnaponta nem árt elgyakorolni vele, mert makacs és hajlandó elfelejteni őket. Ja, és igen! Nem szereti, de ha utcán sétáltok vele, akkor tegyetek rá szájkosarat, mert utálja azokat az embereket, akiket nem ismer és nem lát körülöttük más kutyát, és olyankor kicsit ingerlékeny tud lenni. Vagy néha ok nélkül is… – Mintha elmerengett volna egy emlékképen, de aztán megrázta a fejét és folytatta. – De amúgy a kutyafuttatóban már ismer mindenkit és jól kijön velük, szóval ettől nem kell aggódni. Lássuk csak, mi van még... – Elgondolkozva dörzsölgette az állát. – Ne engedjétek meg neki, hogy felugráljon kanapéra, ágyra, és a többi, baromi nehéz volt leszoktatni róla. – Egy pillanatra megállt, majd összecsapta apró tenyereit. – Azt hiszem, ez minden. Naponta legalább egyszer biztos meg fogom nézni a Messengeremet, tehát ha gond van, írjatok nyugodtan. Most megyek – átnyújtotta Raynek a listát –, még be kell pakolnom. Már egyszer elkezdtem, de Buck kiszedte a cuccaim, szóval... Bolond kutyagyerek! – intézte ezt már a husky felé, akit búcsúzóul alaposan meggyömöszölt. – Jó legyél ám! Nem akarok szégyenben maradni és rosszat hallani rólad...
Miután felállt, kitárta karjait.
– Hiányozni fogtok!
– Te is nekünk! – Először Emily ölelte át, majd Ray is.
– Érezzétek jól magatokat! – mosolygott rá a férfi, a kislány pedig biccentett.
– Köszi. Majd hozok szuvenírt!
– Ugyan, ne költsd el ránk a zsebpénzed! – Emily megsimogatta Lola sűrű, göndör haját, mire ő csak legyintett.
– Ti vagytok a világ legjobb szomszédai, nehogy már ennyit ne engedjek meg magamnak! – kuncogott, s átlépte a küszöböt.
– Küldj majd képeket! – szólt utána Emy.
– Mindenképpen! – kacsintott a kis szomszéduk, s Ray együtt nézte Emilyvel, ahogy a kislány vidáman átszökdel élénk-citromsárga ruhájában a lakásuk ajtajához, majd eltűnik mögötte.
***
A motor búgó hangja alábbhagyott, és a metálszürke Taurus fényszórói elsötétültek a csendes parkolóban. Két hónap nem bizonyult elégnek ahhoz, hogy ennyi idő lendülete kisöpörje az új autó illatot belőle, de Rayt ez egyáltalán nem nyugtalanította, sőt büszkén lélegezte be a semmihez sem hasonlítható aromát.
– Drágám… – fordult Emily felé, aki épp a napellenző tükrében ellenőrizte a sminkjét. – Te mindig gyönyörű vagy.
Emily lágyan elmosolyodott, s talán még egy kis pír is szökött az arcára, de nem válaszolt, ellenben felhajtotta a napellenzőt.
– Várj! – mondta Ray széles vigyorral a száján és sietősen kipattant az autóból, hogy azt megkerülve ajtót nyithasson kedvesének.
– Maga egy úriember! – kuncogott Emily, s még egy színpadias pukedlit is megejtett. Elegáns sifon ruhája kellemesen suhogott a mozdulatra. Színátmenetes, finom nüanszai a mélységes óceán vad kékjétől kezdve a nyári égbolt tündöklő, vidám világoskékjéig terjedtek megannyi pompás árnyalatban. Szőke, hullámos haja lazán omlott vállaira, melyek közül csak egyiket fedte a ruha anyaga. Úgy tetszett, mintha egy valóságos görög istennő lépett volna az Al Hirschfeld Theatre utcájára.
Ray – aki méltó párja volt mind szívében, mind megjelenésében a hölgynek – büszkén konstatálta magában, hogy Emily több, mint gyönyörű, vagy csodálatos. Az ő szemében ő volt a nő, az egyetlen, tökéletes nő.
A színház már kívülről, első ránézésre is sugallta a Moulin Rouge! lüktető, szabadszellemű hangulatát: a bejárat felett óriási neon betűkkel díszelgett a darab címe, s az ódon, külső téglafal is tükrözte a francia szórakozóhely bohém légkörét.
Egymásba karolva léptek be a tágas belső térbe, mely szinte ordító ellentétet mutatott a színház külcsínjével szemben. Az épület innen nézve dicső fényben úszott és kellemes eleganciát hordozott magában: falai meleg színeket árasztottak, s boltívek tették izgalmasabbá őket.
Odabent színes és sokféle tömeg hömpölygött: egyaránt megfordult itt az utca kulturálódni vágyó átlagembere, a tehetősebb réteg, s a turisták sem voltak szokatlanok. Életteli, izgatott, vidáman morajló sokaság.
A mellékelt ábra azt mutatta, hogy szinte teltházzal fog menni ez az előadás is, de a jegykezelés és a nézők helyükre kísérése gyorsan zajlott. Emily még izgatottabbá vált, mikor útjukat nem a földszinti nézőtér felé, hanem az emeletre vették.
– Leghátsó sor? – kérdezte meglepődve, de Ray csitította.
– Meglepetés… Szerintem tetszeni fog neked. – Jól sejtette.
Emily csak épp, hogy nem hatódott könnyekig, mikor a kísérő az első sor középső székeihez vezette őket. Innen nyílt a legjobb kilátás a színpadra. Még az is tisztán észrevehető volt, ha a nagyfüggöny meglibbent.
Mindketten helyet foglaltak a bordó, puha, párnázott székeken. Pont olyan kényelmeseknek bizonyultak, mint amennyire előkelően is festettek. Kezeiket összekulcsolták a karfán és izgatottan várták az előadás kezdetét.
Azonban mintha Ray a szeme sarkából észrevett volna valamit. Valamit, ami ellenállhatatlanul vonzotta tekintetét. Pontosabban valakit.
Biztosra merte venni, hogy azelőtt sosem látta még a nőt, aki a jobb oldali páholy szélén foglalt helyet, mégis érzett valamit, ha rápillantott. A vérvörös ruhájú előkelőség úgy ült székében, mint egy ugrásra kész, kimért, veszedelmes tigris. Megvolt a maga bája, ó, de még mennyire! Ugyanakkor pillantása tekintélyt parancsolóan és ridegen villódzott. Gesztenyebarna, szőke ombréban végződő hullámos haját félig feltűzve hordta, vörös ajkai tüzesnek láttatták, de szíve fagyos volt, akár a tundra.
Idősebb, vagyonos férfiak koszorúja vette körül, mely látszólag nem foglalkoztatta, de néha, ha szükségesnek látta, kényszerből magára erőltetett egy mosolyt.
Ray észre sem vette, hogy a sorok megteltek, csak akkor, mikor a nézőtér elsötétült és a titokzatos asszonyt körbeölelte a jótékony félhomály.
– Kezdődik! – suttogta izgatottan Emily, Ray pedig gyengéd csókot lehelt a fiatal hölgy halántékára, s titkon örült neki, hogy kedvese mindig jó kedélyű és melegszívű.
Káprázatos, humoros, színes, szenvedélyes, bohém Moulin Rouge!. Milliónyi jelzővel lehetett volna illetni ezt a darabot, csak azzal nem, hogy unalmas lenne. Óriási kavargó forgatag, melyben mégis minden összhangban van: az egymásba olvasztott zenék, a színészek, a fények, a színpad. Érzelmek, melyek magukkal sodorják és pár órára felkavarják a nézőket, hogy aztán a végén útjukra bocsátva őket, még napokig elsöprő legyen az élmény.
Az előadás végén Emily nehezen tudta visszatartani könnyeit. Szívének minden érzése sokkal viharosabban zúdult rá, mint bármikor máskor, s tudta jól az okát. Úgy gondolta, biztos azért történik mindez, mert ő már nemcsak saját maga, de egy másik emberi lény helyett is érez. Együtt dobban szíve és együtt zúg vére ereiben egy másik élettel.
Remegő kézzel nyitotta ki a mosdó ajtaját és elborzadva nézett farkasszemet a tükörképével. Mindig is utálta a sminket és ezen az estén is vacillált, hogy magára öltse-e, de – mivel arca mondhatni átlagos volt, s szépsége egy részben belső kisugárzásából fakadt – úgy döntött, a ma estének megadja a módját. Már megbánta.
Az előadás keltette érzések ott éktelenkedtek elmaszatolódott, fekete patakok képében rózsás arcain.
Hogy voltam képes idáig eljönni így? – gondolta magában elhűlve, de megfogadta, hogy nem fog foglalkozni azzal, mit gondolnak mások.
– Az áldott állapot gyakran kifacsarja az embert és egy érzelgős kis masszává gyúrja… – hallotta maga mellől a nem épp szívélyes, de mégsem támadó jellegű megjegyzést. Csak akkor vette észre a két lépéssel távolabb álló nőt a sarokban, aki épp magabiztosan emelte ki telt ajkait rózsa-vörös rúzsával. – Zsebkendőt?
Emily elbizonytalanodott. Nem értette, hogyan hibázhatott rá valaki ennyire az állapotára, mikor az még nem is látszott rajta. – Igen, köszönöm – nyögte ki végül, s félszegen elfogadta a puha papírzsebkendőt, amit a magas, vörös ruhás nő feléje nyújtott. Tökéletes manikűrje láttán Emily öntudatlanul is behúzta saját, természetes körmű ujjait.
Nem igazán tudta hova tenni az idegent. Sok nő érkezett és távozott a mosdóba egymást váltva, de a gesztenyebarna, szőke ombrés hölgy személyisége megtöltötte a teret és megdermesztette az időt.
– Talán tapasztalat? – kérdezett végül vissza, miközben már azon ügyködött, hogy a lehető legjobban tüntesse el a makacs pacákat.
– Jajj, dehogy is! – Az idegen egy legyintés kíséretében felnevetett, majd kissé oldalt fordult a tükörnek és kacéran megigazította melleit, végül elsimította a gyűrődéseket vörös, csillogó ruháján, mely tökéletesen illeszkedett szikár, mégis karcsú és nőies vonalaihoz. – Ha valamit, akkor azt tudom a gyerekekről, hogy nem nekem találták ki őket. De ha magára nézek… – rátenyerelt a mosdót magába foglaló márvány mintás lapra és végigmérte Emilyt – abban is biztos vagyok, hogy jó anya lesz. – Különös nő volt, különös őszinteséggel és még különösebb stílussal. Emy úgy érezte, azzal a típusú emberrel áll szemben, akitől még a tűznél is jobban tartana, de szavai mégis egy kis nyugalmat csempésztek lelkébe.
– Köszönöm – válaszolta halkan.
– A férje szerencsés fickó.
– Nem a férjem.
– Hát, akkor majd lesz – úgy elvigyorodott, mint aki biztos a megérzéseiben. – Örültem a beszélgetésnek – kacsintott, és egyszerűen, de gyorsan, mégis érzékien kisurrant az épp csukódó ajtó résén.
Emily megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanakkor még mindig nem tudta legyűrni csodálkozását.
Összeszedte magát, s miután elfogadhatónak vélte ábrázatát, elindult, hogy megkeresse Rayt.
***
Evőeszközök halk csilingelése és zongorajáték lágyan lüktető, kedves dallama töltötte meg az ízléses éttermet – a város egyik legjobbját. Az illatok már az ajtóban finoman hívogattak: ínycsiklandó krémlevesek, különleges mártások, édes, lágyan olvadó belsejű brownie és narancsos kacsa illata szállt – meg minden másé is, amitől az ember szájában azonnal összefut a nyál. Egy csipetnyi Európa minden tájáról, két kanál Olaszország és egy leheletnyi toszkán nyár.
A hófehér abroszon katonás rendben sorakoztak az evőeszközök, s ezt a komolyságot egy kedves kis asztaldísz lazította meg. Kellemes, romantikus hangulat járta át a helyet, mely igen nagy népszerűségnek örvendett, így most sem volt szabad asztaluk. Ennek ellenére meghitt és bensőséges érzés ült Emily lelkébe. Ámulva csodálta a formákat, színeket, s arról ábrándozott, hogy megfesti őket.
Ray pedig pontosan ismerte ezt a pillantást.
– Úgy érzem, egy új festmény lesz hamarosan készülőben… – Mosolyogva fürkészte kedvese arcát.
– Kár lenne megörökítetlenül hagyni ezt az érzést. Bár nem hiszem, hogy a tehetségem felérne hozzá. – Szerény mozdulattal a füle mögé tűrte egy aranyló tincsét.
– Én nem kételkedem benned. – Ray kissé remegő ujjakkal forgatta poharát. Halántékán lassan gyöngyözött egy verejtékcsepp, s egyáltalán nem érzett éhséget, mert gyomrát is megtöltötte egy érzés: izgatottság. Sosem volt szívbajos, de most csak nehezen tudott megálljt parancsolni a remegésnek és lenyelni a torkában lévő, fojtogató gombócot. A szíve azonban továbbra is képtelen volt lassítani.
Érezte minden csontjában, minden porcikájában, hogy ez az a pillanat, amit nem szalajthat el. Így hát észrevétlenül a zsebébe nyúlt, ahol a szív alakú ékszerdoboz rejlett, megköszörülte torkát, s egy óvatos mozdulattal féltérdre ereszkedett Emily előtt.
– És magunkban sem kételkedem. – Ahogy Ray felnézett kedvesére, szembetalálkozott döbbent tekintetével. Emily meglepetésében a szája elé kapta finom kezeit, s érezte, hogy sorban törnek elő meleg örömkönnyei. De nem szólt. Figyelmesen hallgatott. Meg akart jegyezni magának minden egyes szót, minden egyes mozdulatot, ezt a boldog pillanatot, hogy örökre az övé legyen. – Biztosan tudom, hogy mit akarok. Leélni veled az életem, szeretetben, boldogságban, akkor is ha néha nehéz időszak elé nézünk. Ott leszek melletted, ott leszek neked. Ha te is így akarod… – Ray tartott egy ezredmásodpercnyi szünetet, míg gyorsan átfürkészte az óceánkék szempárt, melyről boldogság és szeretet villant vissza rá. – Emily Warren… hozzám jönnél feleségül?
A válaszra nem kellett sokáig várnia, mégis egy örökkévalóságnak érezte. Mintha az idő megpattant volna, és képtelen lett volna rendesen folydogálni medrében. Feszült csend alakult ki az étterem ezen részén, de a zongora lágy dallama halkan utat talált benne.
– Igen! – hangzott a válasz, s minden kíváncsi jelenlévő egy emberként lélegzett fel Rayjel, aki hangos tapsolás és éljenzés közben gyengéden ráhúzta kedvese ujjára a jegygyűrűt.
Emily szinte alig tudta kivárni, míg szerelme felegyenesedik, egyből a karjaiba vetette magát.
– Várandós vagyok – suttogta még a pillanat hevében.
– Hogy mi? – Ray arcára meglepett, ám boldog vigyor kúszott, s kissé elhúzódott szerelmétől, hogy szemébe nézhessen, de továbbra is derekán tartotta kezeit. – Ez most komoly?
Emily válaszként magabiztosan bólogatott, majd szorosan átölelte a férfit.
A boldogság mámoros, bódító érzésétől csak nehezen fészkelte be magát a szavak értelme Ray tudatába, de végül elérte a felismerés.
Apa leszek. Család leszünk – gondolta ő is szinte könnyekig hatódva.
Mindketten úgy érezték, ez életük legszebb napja.
