Visszatérők: 1. Fejezet – Hős köpeny nélkül

 2019. augusztus 16. (péntek)

New York

– Ez igen! – biccentett elismerően Danny, és felvette a kis vörös, szív alakú dobozkát az asztalról, hogy jobban szemügyre vehesse a benne rejtőző szépséget. – Mikor lesz a nagy alkalom? – kérdezte széles mosollyal.

– Holnapután lesz az évfordulónk. Szeretném emlékezetessé tenni – felelte Ray, miközben egy büszke mosoly terült el arcán. Ha hat évvel ezelőtt azt mondja neki valaki, hogy önként és dalolva fog egy nőt feleségül venni, még hülyének is nézte volna, de mióta megismerte Emilyt, bizonyos tekintetben száznyolcvan fokos fordulatot vett vele a világ.

– Átgondoltad? – Steve semmitmondó arckifejezéssel kortyolt a sörébe.

Pár hete találkozott utoljára a legjobb barátaival. Mint mindig, akkor is örömmel fogadták egymást, de mióta elmondta nekik, hogy lánykérésre készül, Steve meglehetősen furcsán viselkedett.

– Nem értelek... – Ivott ő is a söréből.

– Ilyen hamar végleg elkötelezni magad valaki mellett… – Megingatta szőke fejét és mutatóujjával feljebb tolta szögletes keretű szemüvegét.

– Ha nem jön be neki, még mindig meggondolhatja magát és elválhat bármikor. Majd én leszek az ügyvédje – viccelődött fekete bőrű barátjuk, Danny.

– Te kinek a pártján állsz? – vonta kérdőre Ray nevetve.

– Az drága mulatság – vetette oda keserűen Steve, az anyagiasság élő megtestesítője, a Wall Street falkájának tagja, reagálva Danny felvetésére. – Nézd, Ray. Huszonhat éves vagy, előtted az élet. Ma még szabad vagy, holnapután eljegyzed, házasság, aztán jön a gyerek, te meg észre se veszed és azon kapod magad, hogy az ilyen lazulós estéket felváltja majd az éjszakai pelus-csere, büfiztetés, meg egyéb ilyen finomságok. Tényleg ezt akarod?

– Ne már, Steve! – forgatta a szemeit. – Mi bajod van? Most komolyan. Emily?

– Nem. Semmi bajom Emilyvel…

– Hát akkor? – kérdezte Ray, de választ nem kapott, mert Steve telefonja csörögni kezdett. Pár szót váltott a vonal túlvégén lévővel, elég sürgősnek tűnt az ügy. Miután letette, intett volna a pincérnek, de Ray közbevágott. – Hagyd csak, én hívtalak meg titeket. – Legyintett, Steve pedig köszönetképpen, egy halvány mosoly kíséretében biccentett egyet.

– Ne haragudjatok. Mennem kell. Örültem a találkozásnak, majd beszélünk – hadarta és elsietett. Ray nem is nézett utána, ahogy barátja elhagyta a nyüzsgő bárt. Nem tudta, hogy a sör kesernyés ízét érezte-e még szájában, vagy a hangulatáét, amit Steve ott hagyott neki.

– Nehogy magadra vedd már! – veregette meg széles vállát Danny – Szerintem szimplán irigy. Bevallom, kicsit én is az vagyok – mosolygott, amivel kivívta Ray kérdő pillantását. – Emily csodás lány és nagyszerű párost alkottok. Szerencsés vagy. Steve-ből pedig meglátásom szerint csak a fásultság beszél. Egyre jobban be van savanyodva... Mondjuk, lehet én is ilyen lennék, ha minden hétköznap nyolc órában aktákat tologatnék és rajtunk kívül nem lenne senkim – elmélkedett az állát dörzsölve.

– Te is aktákat tologatsz napi nyolc órában… – Ray forgatta a szemeit.

– Legyen öt. A többiben a titkárnőmet és válófélben lévő nőket… – vigyorgott Danny, megvillantva hófehér fogsorát, mire barátja is elnevette magát.

Kicsit még maradtak beszélgetni. Szívesen töltötték az időt kedvenc bárjukban, ami a The Irish Exit nevet viselte. Az, hogy itt koptatták a kemény, autentikus fa székeket, asztalokat és időnként a bárpultot, egyidős Steve-vel való barátságukkal.

A bróker ugyanis Írországból származott, s bár a jobb megélhetés reményében költözött New Yorkba – ami mondhatni össze is jött neki –, nem titkolta, hogy nem igazán hajlandó szakítani a saját hagyományaival. Így hát aztán érkezése után nem sokkal kiválasztott egy neki tetsző ír pubot és hamarabb lett törzsvendég, minthogy megismerte volna Dannyt és Rayt a konditeremben. Nem is volt kérdés tehát, hogy hol találkozzanak az edzések után, hiszen abban a többiek is egyetértettek Steve-vel, hogy itt a legjobb a sör az egész környéken.

Péntek lévén rengeteg vendég tódult ide nem csak Manhattan városrészéből, de mondhatni egész New Yorkból. Olyannyira, hogy a tulaj ilyenkor kénytelen volt megnyitni az egyébként privát rendezvényekre fenntartott puccos hátsó szalont is, amiben elegáns vörös színek és bőrkanapék adták az alaphangulatot, míg az első bárban kopott fa bútorok repítették vissza a vendégeket térben és időben az 1800-as évek Dublinjába.

Elmaradhatatlan háttérzajként kacarászások és korsók egymásnak koccanásai töltötték be a helyet az igazi ír taverna zenék mellett – melyeket igaz, most nem élő zenészek játszottak, csak pendrive-ról szóltak.

Valahányszor itt jártak, Rayt már a kellemes hangulat önmagában is megmosolyogtatta és most sem hagyta, hogy Steve megnyilvánulásai beárnyékolják ezt. Jókedéllyel fogyasztották el az utolsó korty sörüket, s miután a korsók kiürültek, Ray rendezte a számlát, majd elhagyták a helyet.

– Jó éjt, haver! Aztán gondolok majd rád vasárnap. – Danny az épület előtt megállva egy kacsintás kíséretében nyújtotta jobbját, amit barátja el is fogadott és megrázta kezét.

– Köszönöm. Jó éjt!

Azzal elindultak, ki az egyik irányba, ki a másikba.

New York lámpafénnyel megvilágított, sötét félhomályba burkolózott utcái még nedvesek voltak az előző kis nyári zivatartól. A levegőben keveredett a benzingőz, az eső és a sarki hotdogostól érkező illat a sikátorok bűzlő, szemetes konténereiből áradó szagával.

Az egyik vizes padon egy hajléktalan üldögélt és kopott alumínium bögrével a kezében kéregetett. Koszos, rongyos ruhái teljesen rátapadtak az esővíztől átázva, az öreg pedig reménytelenül görnyedt előre. Jóval idősebbnek tűnt a koránál. Életének nagy gondjai ráncokkal barázdálták sovány arcát s megtörték egykoron talán élénk, csillogó tekintetét.

Ray még menet közben előhúzott tíz dollárt a tárcájából és az idős ember elé érve annak bögréjébe csúsztatta. Tudta ő is, hogy ugyan nem sok, de hátha segíthet vele valamit. Csak remélni merte, hogy az öreg nem alkoholra, vagy cigarettára fogja elkölteni.

– Áldjon meg az Isten! – hallotta a hálálkodó szavakat.

A fiatal férfi válaszul csak biccentett és tovább haladt.

Lassan éjjel negyed tizenkettőre járt. Igaz, másnap nem kellett korán kelnie, de szeretett volna minél több időt eltölteni kedvesével, Emilyvel a hétvégén.

Szinte már öt éve laktak együtt, de minden közös pillanatot úgy éltek meg, mintha csak az lenne számukra. Ezért is szeretett bele a lányba. Olyan volt, mint ő maga. Mindig a mában élt, a pillanatnak. Szerette és élvezte az életet annak minden szépségével és csúfságával együtt. Csupa vidámság és jóság volt. Valahányszor rá gondolt, még ennyi év után is mosolyra húzódott a szája.

Gondolatmenetéből egy rémült sikoly rángatta vissza a valóságba. Szégyen vagy nem, de először a vér is megfagyott benne.

– Segítség! Valaki segítsen! – A tömbházak csupasz, nedves téglafalai visszaverték a kétségbeesett női hangot.

– Kussolj, ribanc! – érces, hektikus férfihang sújtott le a feszült éjszaka zaklatott csendjébe.

Nem messze Raytől, egy szűk, sötét sikátorból szűrődtek ki a hangok. Első dolga volt előrántania a telefonját és tárcsázni a 911-et. Gyorsan bejelentette az esetet, a diszpécser szerint szerencsére egy járőr a közelben tartózkodott, így úton volt a segítség. Azonban nyugtalanította a tudat, hogy mi van, ha késő lesz, mire ideérnek…

Így hát – őrültségnek tűnt ugyan, de – félelmet megvetve lépett a sikátorba.

– Cs-cs-csak e-ennyi van nálam. – A megtámadott nő egy fal tövébe vonszolta magát a rideg betonon és reszketett, akár kétségbeesett tükörképe a sikátor egy sötét pocsolyájában. A vele szemben álló férfi fenyegetően tornyosult áldozata fölé, megragadta annak blúzát és megrángatta, majd újra a földre taszította, mindeközben fenyegető- és szitokszavak záporát zúdította a védtelenre.

Ray Jensent hatalmába kerítette az a rossz érzés, mikor az ember agyát ködbe vonja a düh, mégis igyekezett lenyugtatni magát, hogy cselekedeteit ne a harag vezérelje, sokkal inkább a férfiúi önérzet, ami nem hagyta elmenni egy ilyen eset mellett… Ami kérdés nélkül tettekre sarkallta, ha egy kiszolgáltatott nőnek segítségre volt szüksége a bajban.

– Hazug szuka! A magadfajtának még a bőre alatt is pénz van! – sziszegte a nő támadója, és már emelte kezét, hogy lecsaphasson, de addigra Ray észrevétlenül mögé lopózott.

Nem mondhatni, hogy kész tervvel állt volna elő minden eshetőségre, de azt az első pillanattól kezdve látta, hogy a támadó valami oknál fogva a saját súlypontjaival sem volt tisztában, így – bár nem becsülte le –, de nem számított egetverő küzdelemre. Ettől függetlenül persze óvatosnak kellett lennie, mert nem lehetett biztos benne, hogy nincs valamilyen fegyver a rabló zsebében...

A búzaszőke férfi egy egyszerű mozdulattal megragadta a rosszarcú támadó csuklóját és pólóját a nyakánál, majd egy célirányos lökéssel megindította a konténerek irányába. A rabló megbotlott és beverte fejét a kemény téglafalba, de nem eléggé ahhoz, hogy eszméletét veszítse. Azonban kissé megszédült, nehézkesen tápászkodott fel. A homlokán vékony vonalban felhasadt a bőr, kis patakokként csordogált le arcára a vére, haragos zihálással meredt ellenfelére. Ahogy felállt, bizonytalan támadóállást vett fel, de nem ment vele semmire. Ray akkor már tizennyolc éve foglalkozott karatéval és kick-boxszal, még úgy sem lehetett sok esélye a másik tagnak, hogy előrántott egy bicskát.

– Én nem próbálkoznék! Figyelj, beszéljük meg... – kezdte Ray a lehető legnyugodtabb hangon, ami a körülményekhez képest csak kitelt tőle, de süket fülekre talált. A nyeszlett alak megindult felé. Általában nem esett ínyére nála gyengébbekkel küzdeni, de nem volt más választása.

Erőteljes rúgása oldalról érte a sebhelyes arcú fejét, így a bicska kiesett annak kezéből, elvesztette egyensúlyát és térdre esett. Tenyereivel remegve próbált megtámaszkodni, de mielőtt nagyon megmozdulhatott volna, Ray messzire rúgta a szúrófegyvert, be a szemét közé. Egyik karját kirántotta a pasas alól és a hátához csavarta – a támadó arccal a földre hanyatlott –, majd ezt megismételte a másikkal is, miközben jobb térdével a pasas derekára nehezedett.

Már hallotta a sziréna hangját és látta villogni a fényeket. A rend éber őrei csikorgó gumikkal parkoltak le a sikátor előtt. A kis rohadék próbált mocorogni, de legyőzője erősen tartotta. Az egyik rendőr gyorsan Ray segítségére sietett és átvette a támadót, a másik pedig a fal mellé kucorodó nővel kezdett foglalkozni. Társa megbilincselte a jómadarat, ismertette jogait és a járőrautóhoz vezette. Ezalatt nagy lármát csapva befutottak a mentősök is.

– Maga jól van? – fordult Ray felé a rendőr, aki az előbb a nőnek próbált segíteni.

– Igen.

– Szép munka! De legközelebb inkább legyen óvatos és hagyja ránk az ilyesmit.

Ha rájuk hagytam volna, a tettesnek már rég hűlt helye lenne – gondolta magában Ray egy észrevétlen szemforgatás közepette, de nem elegyedett vitába, csak biccentett.

– Bár, ahogy elnézem magát, nincs mitől féltenem... – A rendőr gyorsan végigmérte az ereje teljében lévő vakmerő fiatalembert, aztán témát váltott. – Szabadna az adatait? A hölgy szeretne feljelentést tenni és valószínűleg tanúskodnia kell majd a bíróságon.

– Jól van, persze.

– Neve?

– Ray Jensen.

– Születési adatok?

– Kilencvenhárom, negyedik hó huszonkilenc... – Szép sorjában lediktálta neki minden adatát, miközben igyekezett leplezni türelmetlenségét. Végül a biztosúr alaposan kikérdezte arról, hogy mi történt, ő pedig pontosan elmondta neki a helyzetet.

A mentő ezalatt már rég elvitte a hölgyet a kórházba. Még csak a nevét sem tudta meg, vagy hogy ki ő, de biztos volt benne, hogy a közeljövőben a nő úgyis keresni fogja. Igazából más sem hiányzott neki, mint ez az ügy, de nyugtatta a tudat, hogy lehet, megmentett egy életet.

Hajnali fél egy után ért haza otthonába. Feltételezte, hogy Emily már alszik, ezért még arra is különös gondot fordított, hogy óvatosan illessze a kulcsot a zárba és nyissa az ajtót.

Ahogy a bejárati ajtón át belépett a tágas nappaliba, észrevette, hogy a TV fényei megfestik az amúgy is színes falakat. Emily összekuporodva szundikált a kanapén, de ahogy halkan megcsörrent párjának kulcscsomója, megébredt. Mélyet szusszant és lassan a férfira emelte álmos tekintetét.

– Mennyi az idő?

– Fél egy elmúlt, életem.

– Jól éreztétek magatokat? – ásította, mialatt Ray a fürdőszobába sietett, hogy megmossa kezét.

– Aha.

– Örülök. – Ray hallotta kedvese hangján, hogy elmosolyodik, aztán mintha villám csapott volna belé, Emily felpattant a kanapéról. – Hé! Nem adtál puszit! – Szórakozottan belépett a fürdőszobába, de amint meglátta szerelmét, el is képedt. – Úr Isten! Ray, te vérzel?!

– Mi? – A férfi követte Emily tekintetének útját és lepillantott a fehér pamut pólójára, amin itt-ott vércseppek éktelenkedtek. – Ohh! Ne aggódj, ez nem az én vérem.

De ez egy cseppet sem nyugtatta meg Emilyt és az aggodalomtól egyre hevesebben dobogó szívét.

– Mi történt? – kérdezte a fiatal nő ellentmondást nem tűrő pillantással jelezve, hogy nem kíváncsi semmiféle kertelésre, s Ray ezt egy mély sóhaj kíséretében tudomásul is vette.

– Hazafelé jöttem, mikor hallottam, hogy egy nőt épp megtámadnak a sikátorban. Nem hagyhattam csak úgy ott. – Úgy befürdött könyékig, mint egy sebészorvos, úgyhogy csak lopva pillantott kedvesére. A gondolattól is undorodott, hogy még rajta van annak a mocsoknak a vére. Nem mintha gyenge gyomrú lett volna, sokkal inkább csak azért, mert nem tartotta embernek, pláne nem férfinak azokat, akik nőket bántalmaznak.

– Jézusom, meghibbantál?! – Emily kifakadt, de kétségbeesett szavai mögött mégis szeretet állt. – És ha bajod esett volna? Tudom, hogy meg tudod védeni magad, de a hősködés nem a te feladatod! Rosszabbul is elsülhetett volna…

– Tudom, ne haragudj… – Ray mélyet sóhajtott. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy a szappan illata elfedi a verejték szagát. Úgy érezte, mintha egyúttal kicsit lemosná magáról a haragot és a keserűséget is. Sosem voltak nagy ábrándjai, mégis újfent csalódott az emberekben. – Igyekszem kimaradni az ilyesmiből, de most ennek a nőnek szüksége volt rám. – Miután leöblítette a habot és megtörölte kezeit a puha törölközőben, Emilyhez lépett, s angyalarcát lágyan fogta erős, de gyengéd kezei közé, hogy mélyen a lány szemeibe nézhessen. – Ha elmentem volna mellette, mintha mi se történne, most nem lenne nyugodt a lelkiismeretem. Ugye megérted?

– Persze... – mormogta egy pillanatnyi hezitálás után, mialatt remegő kézzel söpörte el göndör, szőke tincseit a homlokából. – Csak nagyon megijesztettél. – Mélyet sóhajtott, habozott feltenni a kérdést. – És aztán? – Emily leült a sarokkád peremére és továbbra is aggodalmas, de kíváncsi tekintettel fürkészte a férfit, miközben az sorban megszabadult ruháitól a történetmesélés közepette.

– Szerencsére a támadó nem volt a helyzet magaslatán. Hívtam a rendőröket, addig kicsit elbizonytalanítottam a csávót, aztán odaértek a járőrök és elvitték. Ennyi.

– Értem – válaszolta a fiatal nő, de Ray tisztán láthatta rajta, hogy kedvese még emészti a hallottakat. – Azt ne! – kapott észbe Emily, mielőtt a véres póló még a szennyes tartó kosárban landolhatott volna.

– Mit csináljunk vele?

– Legszívesebben kidobnám, vagy nem is tudom... – A lány nagyot sóhajtott. – Majd kifertőtlenítem, kimosom, és ha nem látszik meg rajta, szerintem adjuk oda egy rászorulónak.

– Vagy tartsuk meg a hőstettem emlékére? – kérdezte Ray incselkedve, s ahogy közelített szívének hölgyéhez, tenyereit megtámasztotta mellette a kádon.

– Ezt inkább csak őrizzük meg az emlékezetünkben, hogy legyen majd mit mesélni az utókornak. – A mondat végére, ahogy a férfi egyre közelebb került Emilyhez, a nő már szinte csak suttogott.

Egy pillanatra elmélyedtek egymás tekintetében, aztán Ray megszüntette a köztük lévő távolságot és lágy, de szenvedélyes csókot lehelt a lány rózsás, édes ajkaira. Emily ujjai puha érintéssel kúsztak fel a férfi erős karján át széles vállaira, majd gyengéden eltolta magától szerelmét.

– Megvárlak. – Egy könnyed, nőies mozdulattal felpattant a kádról, s kecses, ruganyos léptekkel indult el az ajtó felé, ám még mielőtt magára hagyta volna a tündöklő erdő-zöld szemek tulajdonosát, visszatekintett rá a válla fölött. Sokat sejtetően ajkába harapott és kacsintott, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Ray értette a célzást, úgyhogy sietett a tusolással.

Kibontotta varkocsba fogott hosszú, búzaszőke haját és a tükörbe pillantva elégedetten nyugtázta, hogy borostája pillanatnyilag nem igényelt különösebb gondoskodást: még talán két napig halaszthatta a szakállnyírást.

Ilyenkor, mikor a meleg víz érte a bőrét, ekkor ütközött ki rajta legjobban a fáradtság. Nyolc-kilenc edzést bőven meg lehetett érezni a nap végére még személyi edzőként, illetve csoportos instruktorként is. Végtére is ez volt a munkája, és ő szerette.

Felfrissülve szállt ki a zuhany alól. Gyorsan megtörölközött, aztán derekára csavarta a fürdőlepedőt és halk léptekkel közelített a hálószobához, amit félhomályosan világított meg egy kis lávalámpa.

Emily is készült: felvette a fehérneműjét, amit Ray a legjobban szeretett látni rajta. A férfi elégedett sóhajjal nyugtázta az elé táruló látványt, ahogy kedvesének finom domborulatait lágyan ölelték körbe a puha ágynemű tengerének hullámai. Lassan az ágy mellé lépdelt, Emily pedig felé nyújtotta karját, hogy erős kezét megfogva gyengéden lehúzhassa őt maga mellé.

Szavak nélkül is értették egymást. A nő lekapcsolta a lávalámpát, aztán lágy, forróbbnál forróbb csókok és érintések követték egymást, melyeknek csak ők voltak tudói, s a csendes augusztusi éj…