Visszatérők: Prológus – Első szárnycsapás

 Pillangóeffektus. Azt mondják, egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egy pontján, máshol tornádót idézhet elő.

Minden azzal a bizonyos első szárnycsapással kezdődik. De, hogy mi ez pontosan, csak nehezen lehet megállapítani, s talán nem is oly számottevő dolog, mint maga az eredmény. Ki gondolná ugyanis, hogy azzal, valaki kiteszi a lábát az utcára, elindít valamit. Valami nagyot, ami kihathat az egész világra...

2019. augusztus 21. (szerda)

New York

Az edzőteremből nehéz, de ruganyos léptek érkeztek az éjszakába Manhattan egy csendes utcájában. A fiatal, szikár férfi megigazította kontyba fogott hosszú, búzaszőke haját és fejére húzta kapucniját – a nyár vége előtt két héttel gyakorivá váltak a környéken az esőzések, melyek frissítő lehűlést hoztak magukkal.

Csendben haladt az elhagyatottnak tűnt utcákon, egy emberrel sem találta szembe magát. Későre járt, de az átlagos esti nyüzsgéshez képest is túl lomha volt a város. Így az sem igényelt különösebb odafigyelést, hogy átkeljen egy kereszteződés gyalogátkelőjén, de persze  azért szétnézett, mielőtt lelépett volna a járdáról a még nedves úttestre.

A túloldalon a gyalogút mentén kisebb-nagyobb tócsákba gyűlt az esővíz és lágyan ringatta hátán a fákról lefújt zöldellő leveleket. Pont úgy, ahogy a csónakok szoktak komótosan himbálózva hasalni a higgadt nyáresti öblök kikötőiben.

Ray Jensen megengedett magának egy elhúzódó, hangtalan ásítást, majd azon gondolkodott, hogy nem sok ideje maradt már kiélvezni a nyugodt éjszakákat. Ez a gondolat pedig inkább töltötte el melegséggel a szívét, mintsem keserűséggel vagy bosszúsággal, hiszen alig várta már, hogy elteljen ez a pár hónap és karjaiban tarthassa első gyermekét.

Az utóbbi néhány napban felgyorsultak körülötte az események, ezért aztán nem is volt sok ideje elújságolnia barátainak a fejleményeket. Danny ugyan már tudta, hogy a lánykérés jól sikerült és hamarosan keresztapa lesz, de Steve egész héten nem volt elérhető, és Ray szívesen megosztotta volna vele a jó híreket, ezen felül aggódott is érte, amiért jó ideje nem adott magáról életjelet.

Erdő-zöld szemeivel az órájára pillantott, mely fél tízet mutatott. Sosem volt egy kellemetlen alak, nem szeretett meghívás nélkül érkezni sehova és a váratlan felbukkanások híve sem volt, de minél több nap telt el azóta, hogy Steve látszólagosan felszívódott, annál kevésbé tetszett neki ez az egész. Nem is beszélve arról, amit eddig megtudott... Már így is elég sok bűncselekményről, gyilkossággal végződő rablótámadásról lehetett hallani a híradóban, legkevésbé sem szerette volna, ha egy ilyen riportnak barátja szolgáltatta volna a következő témát, ezért aztán elhatározta, hogy felkeresi.

Steve-et ismerve valószínűleg – ha minden rendben van – ilyenkor otthon kell, hogy tartózkodjon. – Legalábbis Ray erre a gondolatra épített kiindulásként, így a saját otthonuktól pár utcányira álló lakás felé vette az irányt, ahol barátja lakott.

E szempontból sosem értette a férfit. Ügyes, megbízható bróker hírében állt a Wall Streeten, akinek keze alatt égett a munka és gyorsabban találtak nála gazdára a részvények, mint plüssökre a játékboltban, ám mégsem költözött jobb környékre. Pedig megtehette volna. Ehelyett egy bizarr, omladozó épületben élt, melyet sűrűn laktak kétes egyének.

Steve magának való volt. A munkahelyén kívül szinte alig dugta ki az orrát, hacsak a barátai nem hívták el sörözni, vagy saját magának kedve nem szottyant egy korsó Guinneshez. Kilógott a sorból. Ha valaki látta őt Ray és Danny társaságában, nem igazán érthette, hogyan kerülhet körükbe. Ő csendes volt, míg a többiek harsányak és viccesek. Ezzel szemben Steve néha elég epés megjegyzéseket tudott tenni, ennek ellenére a srácok mégis kedvelték őt.

Ray emlékezett a napra, mikor ő és Danny először találkoztak Steve-vel a konditeremben, ahol Jensen személyi edzőként dolgozott. Steve véznának tűnt és elveszett a sok ismeretlen között – s ez első ránézésre a mai napig semmit sem változott –, mégis volt valami bohókás az ír akcentusában. Ray eleinte persze csak a fizetővendéget látta benne – Danny pedig egy fura alakot, akin jókat derülhet –, de aztán barátság lett a vége. Az a fajta, akikkel megnéz az ember egy meccset pár korsó sör mellett és közben mégis el lehet velük diskurálni az élet értelmeiről.

Mire gondolatainak végére ért, arra eszmélt fel, hogy szemben áll a keresett háztömbbel. A bejárati ajtónál kiégett a világítás, az épület sarkáról omladozott a vakolat és helyenként megmutatta magát a csupasz tégla. A földszinti ablakok közül néhányat betörtek, alulra tehát vasrácsot húzattak azok, akik megtehették. A kaputelefont kilopták, de ha meg is lett volna még, valószínűleg akkor sem lehetett volna használni, mert ha csak egy szakember is tévedt a környékre, őrjöngve menekült el – ebből adódóan alig volt a háznak ép része. Ha valami nagyon vészesen állt már, azt a lakók igyekeztek “okosba’ megoldani”, aminek persze meg is lett az ára.

Steve tehát itt élt, de az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ő a saját maga részéről rendben tartotta, ami az övé volt.

Kaputelefon híján tehát nem maradt más, csak a hátsóajtó a sikátorban, amit Ray már jól ismert. Ahogy a sarokra ért, füleit feltehetően egy Transit dízelmotorjának ketyegése ütötte meg, de fények nem szűrődtek ki a szűk közből. Nem akarta magát mások dolgaiba beleártani, ezért úgy döntött, inkább megvárja, míg az autó kigurul a sikátorból, de egy ismerős orgánum nem hagyta nyugodni.

– Ettől egész biztos nagyot fognak esni a részvények. – Steve hangját vélte felfedezni a szavakban.

– Helyes! Nincs az a vállalat, ami épen megúszná ezt a veszteséget – válaszolta idegen akcentussal egy másik férfi, akit Ray nem ismert. – Nekünk ez pedig pont kapóra jön.

Ray óvatosan kinézett a ház takarásából, s amint látta Steve szemüvegén megcsillanni a gyér fényt, tudta, hogy hallása sajnos nem csapta be. Sejtette, hogy sántít valahol az ügy és rossz érzés kerítette hatalmába, a gyomra pedig majd’ bukfencet vetett a ténytől, hogy ehhez barátjának is köze van.

– Mit is mondtál, honnan vannak a bombák? – A magas, idegen férfi kérdése szinte sebet vágott az éjszaka csendjébe.

– Nem teregetem ki a beszállítóimat, de biztosíthatlak, hogy megbízható az áru – felelte Steve. Ray úgy érezte, forog vele a világ, s ebben az is közrejátszott, hogy látta, amint a magas, kopasz tag egy kézfogás kíséretében Steve kezébe ad egy masszív, fém aktatáskát. 

– Tudod – kezdte az ismeretlen a pápaszemes férfi irányába –, mikor a főnök azt mondta, hogy te fogsz nekünk segíteni ebben, nem hittem volna. Nem olyan embernek tűnsz, aki együtt tud aludni a tudattal, hogy több száz ember életét követelő merényletben vett részt.

– Az előítéletesség sosem vezet sehová – nevetett a szőke hajú. Ezalatt ügyfele bepattant a furgon anyósülésére és a fényszórók felvillantak. – Ray… A picsába! – ejtette ki hirtelen, meggondolatlanul a szavakat, ahogy észrevette, s ezzel a másik férfi figyelmét is a sarokról előbukkanó barátja irányába terelte.

– Ki a fasz ez, Steve?!

– Csak egy haverom, nyugi, elintézem… – kétségbeesetten próbálta csillapítani a kedélyeket, de a Transitban ülő férfi közbevágott, mintha nem is hallotta volna az előbbi szavakat.

– Ránk hívtad a nyomozókat? Te rohadt spicli! – köpte a szavakat Steve felé, s hirtelen fegyverdörrenés rázta meg a sikátort, a következő pillanatban pedig a szőke hajú bróker üvöltve terült el a földön. – Elkapni! – kiáltotta a férfi és a volán mögött ülő társa beletaposott a gázba.

Ray még mindig nem tudta feldolgozni a történteket, de szerencsére az ösztönei kapcsoltak annyira, hogy menekülőre fogja a dolgot. Akármennyire is futott gyorsan, nem juthatott még messze, mikor a Transit gumikat csikorgatva kifordult a háztömbök közül. Életében először igazán rettegett, ugyanis biztosra vette, ha elkapják, azt nem emlegeti meg.

Tekintete cikázva keresett valami kiutat, menedéket az utcában, ahova nem tudnák furgonnal követni, de mindhiába. S ahogy végig pörgette fejében a lehetőségek végeláthatatlan sokaságát – melyekből sehogy sem jött ki jól –, a tudat megbénította elméjét. Elindult a film. Élete filmje. Minden, ami belefért ebbe a néhány utolsó másodpercbe. Nem hallott már mást, csak szívének viharos dübörgését, a vidám kacajokat, s pár szomorú szipogást emlékeiből. Néhány szép szót számára fontos emberektől.

Látta, ahogy a furgon elévág és az ablakon kifordul a kopasz férfi, kezében fegyverrel. Egy lövés csak, mely a földi létet elválasztja a haláltól…

Először nem érzett semmit, aztán olyan volt, mintha kitépték volna a szívét mellkasából. A szívet, mely érzett, szeretett, haragudott s megbocsátott. Mely nem dobogott eleget ebben az életben… Erőtlenül hullott alá a rideg, kemény betonra, melyet megfestett kiontott vére. Érzékelte, mi veszi körül, de látni már nem látott mást, csak egy utolsó mosolyt, mely számára legkedvesebb volt. Emily…

Aztán véget ért a vetítés és testből a lélek úgy távozott, mint néző a film végén. Nem maradtak szavak, nem maradt semmi. Csak sötétség és csend.